2013. július 9., kedd

Molyregény

Egyik blogos és molyos társnőm felvetette, hogy írjunk együtt egy molyregényt. Szerintem ez egy fantasztikus ötlet, hiszen sokunknak lehetnek jobb ötletei, de nem feltétlen egy regényre való :). Így páran közös erővel összefogtunk és elkezdtünk írni. Most rajtam a sor. Az előző fejezeteket így olvashatjátok el:
Prológus - Wilwaren
Első fejezet - Why_Doboz
Második fejezet - HJuci
Harmadik fejezet - Wilwaren

Negyedik fejezet

Aztán mégis azon kapom magam, hogy egy helyben állok és csak nézem őt. A hosszú sötét haját, ami a szemébe lóg, azokba a gyönyörű szemekbe, istenem, miért is takarja el őket. Smaragdzöld szemek. Ezek miatt nem tudtam elengedni őt azon az éjszakán, amikor kinyúlt értem. De most nincs erre időm. Az a másik már nagyon közel áll hozzá, hogy átölelje és átsegítse a Másvilágra. Nem hagyhatom. Egyszer már megmentettem. Száműztek is miatta ebbe az emberi létbe, de nem érdekel. Ha ez lesz életem utolsó cselekedete, hát boldogan halok meg.
Már nem hallottam semmit magam körül, csak megindultam felé, hogy kitépjem a karjai közül. És akkor eltűnt. Mi a fene? A képzeletem szórakozik velem vagy megint túl sokat ettem abból a fura ízű, színes cukorkából (aminek rendszerint elfelejtem a nevét) és csak hallucináltam?
A franc essen bele. A tetejébe még teljesen bolondnak is nézhet, hiszen úgy megindultam felé, hogy nem tudtam időben lelassítani, így összeakadtak a lábaim és  most rajta fekszem. Hűű, ilyen közelről még szebb, mint eddig gondoltam. Lehet egyáltalán egy fiúra azt mondani, hogy szép? A szemei és a markáns arca valósággal megbabonáztak. Még az aranypöttyöket is látom az íriszében.
A szívem majd kiugrik. Nem lesz ez így jó. Érzem. A vesztemet fogja okozni. Vagy én az övét. Még nem tudom. De úgy érzem nem tudok többé elszakadni tőle. Valami összeköt bennünket. Aztán egyszer csak egy bársonyos hang zökkent ki az álmodozásból.

- Hahó! Minden rendben? Nem esett bajod? Úgy megindultál, mintha rémeket láttál volna.-mondta azzal a szép, éppen mosolyra nyíló szájával s arcán azonnal megjelentek a gödröcskéi. A gondolataim persze teljesen máshol jártak. Elvesztem. Teljesen. Megint.

- Persze, minden oké. Csak kicsit megszédültem és ki akartam jutni a friss levegőre. Biztos megbotlottam és magammal sodortalak, ne haragudj, én már csak ilyen két ballábas vagyok. -motyogtam zavaromban.

Jesszus, gondoltam magamban ilyenkor de jó lenne láthatatlannak lenni. Persze az nem olyan egyszerű. Ahhoz egy Átkelőre lenne szükségem, aki mellé kirendeltek. És ez nem pont az a pillanat. Fülig vörösödve, gyorsan a helyemre siettem, mielőtt bármi mást kérdezhetett volna.
Eldöntöttem, hogy amint kicsengetnek felpattanok és kirohanok a teremből. Csak ezt a napot éljem túl, anélkül, hogy többször összefutnánk. De persze, nincs ilyen szerencsém. Az nem is én lennék.
Mióta ebbe az osztályba járok még egyszer sem sikerült beszélnem vele. Valahogy nem hozta ki a lépés. Még csak a nevét sem tudom. Fogalmam sincs, hogy mire emlékszik arról az éjszakáról, amikor megmentettem az életét. Mikor mindkettőnk élete megváltozott.
Ő egy új esélyt kapott, én pedig száműzetést. Tulajdonképpen gyűlölnöm kellene, mert kitagadtak miatta. De az én hibám volt, csakis az enyém. Nem bírtam neki ellenállni. Kellett nekem azt sok szerelmes regényt elolvasnom. Teljesen elvették az eszem és a józan ítélőképességem. De hát mit tehetnék, imádok olvasni, moly vagyok.
Uhh, megint teljesen elkalandoztak a gondolataim és csak most vettem észre, hogy az iskola folyosóján egyenesen felém tart. Istenem, most mit csináljak? Nem bujkálhatok örökké, de mégis mit mondhatnék neki? Csak egy dolgot tudok, de azt biztosan. Berill-nek hívnak. És én leszek ennek a fiúnak a végzete. Ő pedig az enyém. Hogy miért? Mert a nevem benne van a szemeiben. És most felém tart, Vele együtt.

Nicosia

Következő rész: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése