2012. november 19., hétfő

Új nap virrad

Hűűűű….valaki legyen olyan szíves és adjon valami áll támasztékot,ugyanis két napja,amióta befejeztem a könyvet nem akar visszaállni eredeti állapotába. Komolyan két napja nem térek magamhoz….Moning,hogy tudta így megírni ezt a történetet? Minden egyes sorát faltam és csak még többet akartam,amikor azt hittem hogy…pedig dehogy. Hihetetlen…ne haragudjatok,de nem jutnak más szavak az eszembe,mint hogy: lélegzetelállító, szőrszálhasogató, fenomenális…és nem utolsó sorban fertőző. Mekkora csavar van itt a végén emberek. Oké akkor most kicsit összeszedjük magunkat és talán ki tudok nyögni valami értelmeset is:). Megmondom őszintén lehet bolondnak fogtok tartani,de az elejével nagyon lassan haladtam…nem tudom megmagyarázni,hogy miért,amíg Mac ott volt a Nagyúrral a tükörhálózatban, valamiért nem kötött le és inkább abbahagytam,mást kezdtem el olvasni…de aztán gondoltam magamban nem már ez az egyik kedvenc sorozatom muszáj elolvasni az utolsó részt,úgyhogy összeszedtem magam és folytattam,aztán egyszer csak beindultak az események…és amikor Barrons (*;*) visszatért rájöttem,hogy mi volt az én bajom…egyszerűen nem akartam elfogadni hogy ő nincs az elején,tudtam,hogy vissza fog jönni,hiszen Moning nem tenné meg hogy az imádott Barronst nem hozza vissza…de akkor is fura volt. Nekem ők Mac-el ketten együtt teljesek :). Aztán amikor végre visszajött,nem győztem eleget olvasni ahhoz,hogy végre legyen már valami…komolyan mondom ez a két makacs…vááá… közben azért más miatt is izgalmas volt a könyv,ahogy folyamatosan derültek ki dolgok oda kellett rá figyelni. Olyan mintha nem is egy regényt,hanem egy tudományos történelmi könyvet olvastam volna,ezt nem úgy gondoljátok,hogy olyan mint egy tankönyv,csak Moning egyszerűen annyira jól felépítette ezt a sorozatot,hogy olyan volt mintha ezek a dolgok tényleg megtörténtek volna és igenis mindegyikük valós személy/tündér lenne…én legalábbis mindent elhittem neki:). Imádtam azokat a jeleneteket,amikor Mac és Barrons civakodnak…annyira jók együtt és annyira tetszett,hogy ebben részben talán kicsit jobban megismerhettük Barrons érzéseit is,bár én az előző kötetekből is kiszűrtem már,csak annyira el akarta nyomni magában és nem akarta elfogadni,hogy ilyen érzéseket ébreszt benne,ami ugye ebben részben kiderül,hogy miért volt. Mac érzéseivel már tisztában voltunk az előző rész végénél is,meg ennek az elején,de amikor végre ott lett volna a lehetőség,hogy elmondja vagy kimutassa sose tette…pedig Barrons nem egyszer adott rá neki lehetőséget. Aztán amikor végre eljutottam oda,hogy ők ketten össze teszik amijük van :) akkor nem tudtam betelni vele,többször is el kellett olvasnom,hogy biztos legyek abban hogy tényleg megtörténik-e vagy csak elkalandoztam,hogy én mit tennék a mi Barrons-ünkkel:). De szerencsére tényleg megtörtént:). Na és onnantól kezdve meg zajlottak az események…nem győztem tátogni :). A többi szereplőről azért nem akarok nyilatkozni mert akkor túl sokat árulnék el…mondjuk még Barrons társairól annyit, hogy őket is imádom :). Nem tudok eleget írni erről a sorozatról,erről a könyvről,mert annyira jó ,hogy ennek a szónak az összes változatát be lehetne ide másolni a szinonima szótárból…és még az sem lenne elég:). Ha Moning csak azért jött erre a világra,hogy megírhassa nekünk a Tündérkrónikákat,akkor már nagyon hálásak vagyunk a Teremtőnek…ha esetleg egy másik sorozata is ennyire jó lesz vagy csak ehhez hasonló akkor nálam biztos helye van a könyvespolcon:). A végéről csak annyit,hogy imádtam…és nem nem találjátok ki,hogy ki és miért és hogyan:). Ez legyen csak meglepetés,nektek is le fog esni az állatok az biztos. Most az az egy bajom van,hogy ez a könyv olyan magasra tette nálam a mércét,hogy fogalmam sincs mit olvassak…ha tehetném mindig csak ezt olvasnám…kár,hogy vége van…sajnos ez annyira fertőző,hogy az ember csak többet akar és még többet és még akkor sem elég. Talán egyszer kigyógyulok belőle,talán nem, de addig is ne feledd: MARADJ A FÉNYBEN :)!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése